КАК НАХУЙ?Как людям удалось записать ебаную музыку на ЕБАНЫЙ ДИСК ИЗ ПЛАСТИКА???КАК СУКА????????????????????????????????????????????????????????????????????????????Объясните нахуй, каким образом по пластинке ездиит игла и вопроизводится музыка? На нормальном и понятном языке.Просто серьёзно нахуй не понимаю. Там какие-то бугорки или что? Алсо, Баба Ванга просила приносить с собой сахар из дома, типа на него информация записывалась. Так вот, если люди смогли записать инфу на пластик, то почему бы инфа не могла записываться сама на сахарные кристалы?
>>225629187 (OP)>Так вот, если люди смогли записать инфу на пластик, то почему бы инфа не могла записываться сама на сахарные кристалы?На пластик инфа записывалась не сама собой, а благодаря технологии. Какая технология позвлоляет записывать инфу на сахарные кристаллы?
>>225629187 (OP)На виниловых дисках есть микровпадины, игла идет по ним и трением воспроизводит определенную тональность, так методом подбора создается определенная композиция
>>225629523Ну всё теперь понял. Но как люди определили какие трения нужны чтобы играла та или иная хуйня?
>>225629544>Галка опа слетелаЯ её и не ставил, залетун малолетний. Привык с галкой вниманиеблядствовать, и теперь интерпретирует своё вниманиеблядство на дргуих.
>>225629187 (OP)Честно признаюсь, что лет в 5 мне это действительно казалось магией. Но вот что оил взорвало мой мозг так это то, что есть и стерео пластинки, а потом я увидел пластинку на 4 канала! ; мать твою!
>>225629448>ТАК СКАЖИ КАКОЙ ТЕХНОЛОГИИ ЕБАНАТ.Погугли, как записывается инфа на пластиковый диск. Там сложная технология, я давно гугли, пересказать не могу. Кажется в ютубе был фильм на эту тему. За тебя что ли искать надо?
>>225629187 (OP)Игла вибрирует от звука и оставляет зигзагообразную бороздку на пластике. При проигрывании игла едет по борозде, вибрирует сама, а проигрыватель усиливает вибрации.В более современных просто добавили электроники.
>>225629702>ПогуглиНе хочу.>За тебя что ли искать надо?Да, и пересскажи кратко, желательно в 2-х предложениях. Если больше 5-х предложений, то не буду читать.
>>225629574Так это вообще первая технология звукозаписи и есть. Нанесение канавок, а потом считывание с этих канавок при помощи всяких игол и усилителей. Если отключишь какой-нибудь бабушкин вертак-чумадан от розетки, поставишь иглу и начнёшь крутить пластинку, то через динамик будет идти музыка, только супер-тихо. Без электричества.
>>225629187 (OP)Early speedsEarly disc recordings were produced in a variety of speeds ranging from 60 to 130 rpm, and a variety of sizes. As early as 1894, Emile Berliner's United States Gramophone Company was selling single-sided 7-inch discs with an advertised standard speed of "about 70 rpm".[15]One standard audio recording handbook describes speed regulators, or governors, as being part of a wave of improvement introduced rapidly after 1897. A picture of a hand-cranked 1898 Berliner Gramophone shows a governor. It says that spring drives replaced hand drives. It notes that: The speed regulator was furnished with an indicator that showed the speed when the machine was running so that the records, on reproduction, could be revolved at exactly the same speed...The literature does not disclose why 78 rpm was chosen for the phonograph industry, apparently this just happened to be the speed created by one of the early machines and, for no other reason continued to be used.[16]A multinational product: an operatic duet sung by Enrico Caruso and Antonio Scotti, recorded in the US in 1906 by the Victor Talking Machine Company, manufactured c. 1908 in Hanover, Germany, for the Gramophone Company, Victor's affiliate in EnglandBy 1925, the speed of the record was becoming standardized at a nominal value of 78 rpm. However, the standard differed between places with alternating current electricity supply at 60 hertz (cycles per second, Hz) and those at 50 Hz. Where the mains supply was 60 Hz, the actual speed was 78.26 rpm: that of a 60 Hz stroboscope illuminating 92-bar calibration markings. Where it was 50 Hz, it was 77.92 rpm: that of a 50 Hz stroboscope illuminating 77-bar calibration markings.[17]Acoustic recordingEarly recordings were made entirely acoustically, the sound being collected by a horn and piped to a diaphragm, which vibrated the cutting stylus. Sensitivity and frequency range were poor, and frequency response was very irregular, giving acoustic recordings an instantly recognizable tonal quality. A singer almost had to put his or her face in the recording horn. Lower-pitched orchestral instruments such as cellos and double basses were often doubled (or replaced) by louder instruments, such as tubas. Standard violins in orchestral ensembles were commonly replaced by Stroh violins, which became popular with recording studios.Even drums, if planned and placed properly, could be effectively recorded and heard on even the earliest jazz and military band recordings. The loudest instruments such as the drums and trumpets were positioned the farthest away from the collecting horn. Lillian Hardin Armstrong, a member of King Oliver's Creole Jazz Band, which recorded at Gennett Records in 1923, remembered that at first Oliver and his young second trumpet, Louis Armstrong, stood next to each other and Oliver's horn could not be heard. "They put Louis about fifteen feet over in the corner, looking all sad."[18][19]Electrical recordingAn electronically recorded disc from Carl Lindström AG, Germany, c. 1930During the first half of the 1920s, engineers at Western Electric, as well as independent inventors such as Orlando Marsh, developed technology for capturing sound with a microphone, amplifying it with vacuum tubes, then using the amplified signal to drive an electromechanical recording head. Western Electric's innovations resulted in a broader and smoother frequency response, which produced a dramatically fuller, clearer and more natural-sounding recording. Soft or distant sounds that were previously impossible to record could now be captured. Volume was now limited only by the groove spacing on the record and the amplification of the playback device. Victor and Columbia licensed the new electrical system from Western Electric and began recording discs during the Spring of 1925. The first electrically recorded Red Seal record was Chopin's "Impromptus" and Schubert's "Litanei" performed by Alfred Cortot for Victor in Camden, New Jersey.[20]A 1926 Wanamaker's ad in The New York Times offers records "by the latest Victor process of electrical recording".[21] It was recognized as a breakthrough; in 1930, a Times music critic stated: ... the time has come for serious musical criticism to take account of performances of great music reproduced by means of the records. To claim that the records have succeeded in exact and complete reproduction of all details of symphonic or operatic performances ... would be extravagant ... [but] the article of today is so far in advance of the old machines as hardly to admit classification under the same name. Electrical recording and reproduction have combined to retain vitality and color in recitals by proxy.[22]Examples of Congolese 78 rpm recordsA 10-inch Decelith blank for making an individually cut one-off recording. A German product introduced in 1937, these flexible all-plastic discs were a European alternative to rigid-based lacquer (acetate) discs.Electrically amplified record players were initially expensive and slow to be adopted. In 1925, the Victor company introduced both the Orthophonic Victrola, an acoustical record player that was designed to play electrically recorded discs, and the electrically amplified Electrola. The acoustical Orthophonics were priced from US$95 to $300, depending on cabinetry. However the cheapest Electrola cost $650, in an era when the price of a new Ford Model T was less than $300 and clerical jobs paid around $20 a week.The Orthophonic had an interior folded exponential horn, a sophisticated design informed by impedance-matching and transmission-line theory, and designed to provide a relatively flat frequency response. Its first public demonstration was front-page news in The New York Times, which reported: The audience broke into applause ... John Philip Sousa [said]: '[Gentlemen], that is a band. This is the first time I have ever heard music with any soul to it produced by a mechanical talking machine' ... The new instrument is a feat of mathematics and physics. It is not the result of innumerable experiments, but was worked out on paper in advance of being built in the laboratory ... The new machine has a range of from 100 to 5,000 [cycles], or five and a half octaves ... The 'phonograph tone' is eliminated by the new recording and reproducing process.[23]Gradually, electrical reproduction entered the home. The spring motor was replaced by an electric motor. The old sound box with its needle-linked diaphragm was replaced by an electromagnetic pickup that converted the needle vibrations into an electrical signal. The tone arm now served to conduct a pair of wires, not sound waves, into the cabinet. The exponential horn was replaced by an amplifier and a loudspeaker.Sales of records declined precipitously during the Great Depression of the 1930s. RCA, which purchased the Victor Talking Machine Company in 1929, introduced an inexpensive turntable called the Duo Jr., which was designed to be connected to their radio sets. According to Edward Wallerstein (the general manager of RCA's Victor division), this device was "instrumental in revitalizing the industry".[24]78 rpm materialsThe earliest disc records (1889–1894) were made of variety of materials including hard rubber. Around 1895, a shellac-based material was introduced and became standard. Formulas for the mixture varied by manufacturer over time, but it was typically about one-third shellac and two-thirds mineral filler (finely pulverized slate or limestone), with cotton fibers to add tensile strength, carbon black for color (without which it tended to be an unattractive "dirty" gray or brown color), and a very small amount of a lubricant to facilitate release from the manufacturing press. Columbia Records used a laminated disc with a core of coarser material or fiber.The production of shellac records continued throughout the 78 rpm era which lasted until the 1950s in industrialized nations, but well into the 1960s in others. Less abrasive formulations were developed during its waning years and very late examples in like-new condition can have noise levels as low as vinyl.[citation needed]Flexible, "unbreakable" alternatives to shellac were introduced by several manufacturers during the 78 rpm era. Beginning in 1904, Nicole Records of the UK coated celluloid or a similar substance onto a cardboard core disc for a few years, but they were noisy. In the United States, Columbia Records introduced flexible, fiber-cored "Marconi Velvet Tone Record" pressings in 1907, but their longevity and relatively quiet surfaces depended on the use of special gold-plated Marconi Needles and the product was not successful. Thin, flexible plastic records such as the German Phonycord and the British Filmophone and Goodson records appeared around 1930 but not for long. The contemporary French Pathé Cellodiscs, made of a very thin black plastic resembling the vinyl "sound sheet" magazine inserts of the 1965–1985 era, were similarly short-lived. In the US, Hit of the Week records were introduced in early 1930. They were made of a patented translucent plastic called Durium coated on a heavy brown paper base. A new issue debuted weekly, sold at newsstands like a magazine. Although inexpensive and commercially successful at first, they fell victim to the Great Depression and US production ended in 1932. Durium records continued to be made in the UK and as late as 1950 in Italy, where the name "Durium" survived into the LP era as a brand of vinyl records. Despite these innovations, shellac continued to be used for the overwhelming majority of commercial 78 rpm records throughout the format's lifetime.In 1931, RCA Victor introduced vinyl plastic-based Victrolac as a material for unusual-format and special-purpose records. One was a 16-inch, 33 1⁄3 rpm record used by the Vitaphone sound-on-disc movie system. In 1932, RCA began using Victrolac in a home recording system. By the end of the 1930s vinyl's light weight, strength, and low surface noise had made it the preferred material for prerecorded radio programming and other critical applications. For ordinary 78 rpm records, however, the much higher cost of the synthetic plastic, as well as its vulnerability to the heavy pickups and mass-produced steel needles used in home record players, made its general substitution for shellac impractical at that time.During the Second World War, the United States Armed Forces produced thousands of 12-inch vinyl 78 rpm V-Discs for use by the troops overseas.[25] After the war, the use of vinyl became more practical as new record players with lightweight crystal pickups and precision-ground styli made of sapphire or an exotic osmium alloy proliferated. In late 1945, RCA Victor began offering "De Luxe" transparent red vinyl pressings of some Red Seal classical 78s, at a De luxe price. Later, Decca Records introduced vinyl Deccalite 78s, while other record companies used vinyl formulations trademarked as Metrolite, Merco Plastic, and Sav-o-flex, but these were mainly used to produce "unbreakable" children's records and special thin vinyl DJ pressings for shipment to radio stations.[26]78 rpm disc sizesIn the 1890s, the diameter of the earliest (toy) discs was generally 12.5 cm (nominally 5 inches). By the mid-1890s, discs were usually 7 inches (nominally 17.5 cm) in diameter.By 1910, the 10-inch (25 cm) record was by far the most popular standard, containing about three minutes of music or other entertainment on one side.From 1903 onwards, 12-inch (30 cm) records were produced, mostly featuring classical music or operatic selections, with four to five minutes of music per side. Victor, Brunswick and Columbia also issued 12-inch popular medleys, usually spotlighting a Broadway show score.An 8-inch (20 cm) disc with a 2-inch (50 mm)-diameter label became popular for about a decade[when?] in Britain, but those records cannot be played in full on most modern record players, because tonearms cannot track far enough toward the center of the record without modifying the equipment. In 1903, Victor offered a series of 14-inch (36 cm) "Deluxe Special" records, which played at 60 rpm and sold for two dollars. Fewer than fifty titles were issued, and the series was dropped in 1906, due to poor sales. Also in 1906, a short-lived British firm called Neophone marketed a series of single-sided 20-inch (50 cm) records, offering complete performances of some operatic overtures and shorter pieces. Pathé also issued 14-inch and 20-inch records around the same time.78 rpm recording timeThe playing time of a phonograph record depends on the available groove length divided by the turntable speed. Total groove length in turn depends on how closely the grooves are spaced, in addition to the record diameter. At the beginning of the 20th century, the early discs played for two minutes, the same as cylinder records.[27] The 12-inch disc, introduced by Victor in 1903, increased the playing time to three and a half minutes.[28] Because the standard 10-inch 78 rpm record could hold about three minutes of sound per side, most popular recordings were limited to that duration.[29] For example, when King Oliver's Creole Jazz Band, including Louis Armstrong on his first recordings, recorded 13 sides at Gennett Records in Richmond, Indiana, in 1923, one side was 2:09 and four sides were 2:52–2:59.[30]
>>225630075This article is about the production of vinyl records.For the first several decades of disc record manufacturing, sound was recorded directly on to the master disc (also called the matrix, sometimes just the master) at the recording studio. From about 1950 on (earlier for some large record companies, later for some small ones) it became usual to have the performance first recorded on audio tape, which could then be processed and/or edited, and then dubbed on to the master disc.A record cutter would engrave the grooves into the master disc. Early versions of these master discs were soft wax, and later a harder lacquer was used.The mastering process was originally something of an art as the operator had to manually allow for the changes in sound which affected how wide the space for the groove needed to be on each rotation. Sometimes the engineer would sign his work, or leave humorous or cryptic comments in the lead-out groove area, where it was normal to scratch or stamp identifying codes to distinguish each master.Contents 1 Mass producing 2 Packaging and distribution 3 Labels 4 Home recording 5 ReferencesMass producingProduction of phonograph recordsThe original soft master, known as a "lacquer", was silvered using the same process as the silvering of mirrors. To prepare the master for making copies, soft masters made of wax were coated with fine graphite. Later masters made of lacquer were sprayed with a saponin mix, rinsed, and then sprayed with stannous chloride, which sensitized the surface. After another rinse, they were sprayed with a mix of the silver solution and dextrose reducer to create a silver coating. This coating provided the conductive layer to carry the current for the subsequent electroplating, commonly with a nickel alloy.In the early days of microgroove records (1940–1960), nickel plating was only brief, just an hour or less. This was followed by copper plating, which was both quicker and simpler to manage at that time. Later with advent of nickel sulfamate plating solutions, all matrices were plated with solid nickel. Most factories transferred the master matrix after an initial flash of nickel from a slow warm nickel electroplating bath at around 15 amperes to a hot 130 degree nickel plating bath. In this, the current would be raised at regular intervals until it reached between 110 A and 200 A, depending on the standard of the equipment and the skill of the operators. This and all subsequent metal copies were known as matrices.When this metal master was removed from the lacquer (master), it would be a negative master or master matrix, since it was a negative copy of the lacquer. (In the UK, this was called the master; note the difference from soft master/lacquer disc above). In the earliest days the negative master was used as a mold to press records sold to the public, but as demand for mass production of records grew, another step was added to the process.After removing the silver deposit and passifying (see below), the metal master was then electroplated (electroformed) to create metal positive matrices, or "mothers". From these positives, stampers (negatives) would be formed. Producing mothers was similar to electroforming Masters, except the time allowed to turn-up to full current was much shorter and the heavier Mothers could be produced in as little as one hour and stampers (145 grams) could be made in 45 minutes.Prior to plating either the nickel master or nickel mother, it needed to be passified to prevent the next matrix from adhering to the mother. There were several methods used; EMI favoured the fairly difficult albumin soaking method whereas CBS Records and Philips used the electrolytic method. Soaking in a dichromate solution was another popular method, however, this method risked contaminating the nickel solution with chrome. The electrolytic method was similar to the standard electrolytic cleaning method except the cycles were reversed finishing the process with the matrix as the anode. This also cleaned the surface of the matrix about to be copied. After separating from the master, a new mother was polished with a fine abrasive to remove (or at least round-off) the microscopic "horns" at the top of the grooves, produced by the cutting lathe. This allowed the vinyl to flow better in the pressing stage and reduced the non-fill problem.Stampers produced from the mothers after separating were chrome plated to provide a hard stain-free surface. Each stamper was next centre punched for the pin on the playback turntable. Methods used included aligning the final locked groove over three pins, or tapping the edge while rotating under the punch until the grooves could be seen (through a microscope) to move constantly towards the centre. Either method was quite skilled and took much effort to learn. The centre punch not only punched a hole, but formed a lip which would be used to secure the stamper into the press.The stamper was next trimmed to size, and the back sanded smooth, to ensure a smooth finish to the mouldings, and improve contact between the stamper and the press die. The edge was then pressed hydraulically to form another lip to clamp the edge down on the press. The stampers would be used in hydraulic presses to mould the LP discs. The advantages of this system over the earlier more-direct system included ability to make a large number of records quickly by using multiple stampers. Also, more records could be produced from each master since stampers would eventually get damaged, but rarely wear out.Since the master was the unique source of the positive, made to produce the stampers, it was considered a library item. Accordingly, copy positives, required to replace worn positives, were made from unused early stampers. These were known as copy shells, and were the physical equivalent of the first positive.The "pedigree" of any record can be traced through the positive/stamper identities used, by reading the lettering found on the record run-out area.
>>225630154Прости, не знал что ты не знаешь английского, держи на другом языкеA hanglemezek gyártása bonyolult, de biztonságos technológiai folyamat. A lemezek gyártása a hangrögzítéssel kezdődik, a lemeznek galvanoplasztikai sokszorosításával folytatódik, végül nagy teljesítményű présgépekkel történő préseléssel fejeződik be.Tartalomjegyzék 1 Akusztikus hangfelvételi eljárás 2 Elektromos hangfelvételi eljárás 3 A hanglemez hangvisszaadásának problémái 3.1 A hanglemez tulajdonságainak befolyása a frekvenciaátvitelre 3.2 RIAA frekvenciamenet 3.3 A lemezvágás szempontjai a lejátszáshoz 4 A hangzó anyag összeállítása 5 Lemezvágás 5.1 Adatok 5.2 A lemezvágáshoz felhasznált anyag 5.3 Az ipari lemezvágó gép 5.3.1 Vágófej 5.3.2 A vágótű és a barázda 5.3.3 A lakklemez 5.3.4 Galvanoplasztika 5.3.5 Préselés 6 Megjegyzések 7 ForrásokAkusztikus hangfelvételi eljárásAz elektromos hangfelvételi eljárás bevezetése előtt a lemezvágó gép fordulatszámát röpsúlyos fordulatszám szabályozó tartotta állandó értéken. A már elkészült felvételt módosítani nem lehetett, hiba esetén meg kellett ismételni.Elektromos hangfelvételi eljárásAz elektroncső feltalálása már 1920-ban lehetővé tette, hogy a mikrofonnal felvett hangot felerősítsék, és elektrodinamikus eljárással vágják a hanglemezeket. A Western Electric mérnökei meg is valósították. Az új fajta lemezek sokkal jobb hangminőséget nyújtottak. Ám az új eljárással készült lemezeket nem dobták piacra; attól féltek, hogy az addig felgyülemlett akusztikus felvételek eladhatatlanná válnak. Végül a Columbia és a Victor átvette a szabadalmat, és 1925-ben elkezdődött az új eljárással készült lemezek eladása.Érdekessége a dolognak, hogy Enrico Caruso 1921-ben meghalt, és kizárólag akusztikus felvételek maradtak utána. Ezeken Caruso hangját általában zongorakísérettel rögzítették. A zenekedvelők számára elkezdődött ezeknek a felvételeknek átírása elektromos eljárással, sőt: lehetővé vált zenekari muzsika hozzákeverése is. Emlékezetes az 1904-ben rögzített énekhangja, amelyeket a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara 2002-ben egészített ki a zenekari kísérettel[1]1916-ban feltalálták a kondenzátormikrofont, hamarosan utána (1920-ban) a szalagmikrofont (Bändchen mikrofon néven ismeretes Magyarországon). Ettől kezdve nem a hangfelvevő eszköz, hanem a hangrögzítés módja – és főleg a lejátszás lehetőségei – jelentették a hangminőség korlátozó tényezőit.Ezek az évek jelentették az áttörést a hangosfilmek történetében. A Vitaphone alkalmazta először a 33 1/3 fordulatszámot. A lemezek átmérője 16 hüvelyk (40,6 cm) volt, így 11 percnyi hangot lehetett egyetlen lemezen rögzíteni.A hanglemez hangvisszaadásának problémáiAz első probléma az, hogy a lemez állandó szögsebességgel forog. Ezért a hangfelvétel elején maximális a barázdamenti sebesség, amely a legbelső barázdánál csaknem harmadára csökken, így romlik a magas hangok visszaadása.[2] A legkülső hangbarázda átmérője 292 mm, legbelső 108 mm. Ha a maximális írási sebesség 100 mm/s, akkor a legbelső barázda sebessége csupán 37 mm/s. Ezt úgy küszöbölik ki, hogy a felvétel végén magashang emelést alkalmaznak. Történtek próbálkozások az állandó kerületi sebességű forgatásra, de ilyen eszköz nem került kereskedelmi forgalomba. Érdekességként még manapság is készítenek olyan lemezt, amelynél a fentiek miatt belülről-kifelé halad a lejátszófej.[3] Ravel Bolerója ugyanis pianisszimóval kezdődik és fortissziómal fejeződik be. Minden más zeneműtől eltérő módon viseli a nagy amplitúdókat és a nagy sebességamplitúdókat.A másik probléma az, hogy a lejátszókar rögzített függőleges tengely körül képes elfordulni, mialatt végighallgatjuk a lemezt. Az egyenes lejátszókarnál ez azt jelenti, hogy a lejátszótű kezdetben a sztereó bal csatornán támaszkodik, és oldalirányba húzza el a hangszedő kart. Ennek következtében jön létre a skating (szánkázási erő). Hasonló történik a legbelső barázdánál, ellentétes irányban. A problémát a hajlított hangszedő kar (20-30 fokban meghajlítva) és az antiskating erő beállító mechanika oldja meg. Természetesen megoldották azt, hogy a lemezvágó fej mindig a barázda futásirányában álljon (linear recording, illetve lejátszásnál linear tracking, tangential tracking).[4] Ezért léteznek ugyanígy felépített lejátszó készülékek is. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a lineáris vágású lemezeket többnyire rögzített forgáspontú lejátszókarral játsszák le. Ezért van skating, és van torzítás is hol a bal, hol a jobb csatorna rovására.A hangerő tekintetében a torzítás a sztereó technikában azzal jelentkezik, hogy a bal-és jobb csatorna eltérő hangerővel szól. Erre a megoldás a változó menetemelkedésű barázda (806-13-22 groove with variable pitch),[5] illetve a változó mélységű barázda (806-13-23 groove with variable depth).[5] Ennek megoldása az, hogy a hangfelvételt tartalmazó magnetofon két lejátszófejet tartalmaz. Az első lejátszófej vezérli az imént említett korrekciókat, és azt is, ha változó barázdasűrűségre van szükség. A második lejátszófej szolgáltatja a valóban rögzítendő hanganyagot. Érdemes megjegyezni, hogy az angol pitch kifejezés itt nem a hangmagasságot jelenti, hanem a sugár egységére eső barázdák számát.[6]A barázdák szélessége és sűrűsége ugyan szabványos, de előfordulhatnak szokatlan részek a muzsikában. Ilyen lehet például, ha egy orgonafelvételnél teljes hangerővel szólal meg a szubkontra C (16,3 Hz).További problémát jelent az, hogy a vágó- és lejátszótűnek nem nulla a mérete. A vágótű hátoldala 45°-os szögben áll, ezért a barázda oldalvonala nem lehet 45°-nál nagyobb görbületű. A barázda széle hű másolata a hangnak, de az így kialakult hullámvonal egyenestől való eltérése csak a normál lemezeknél nagyobb 20 foknál. Ugyanezen okból a barázda nagy kitérésnél szűkül, és ez a körkúp formájú lejátszótűt kiemeli a barázdából. Csakhogy a sztereó technikánál a tű függőleges mozgása a jobb- és bal csatorna különbségével arányos. Egy ilyen hiba következtében a sztereó hangtér hol szélesedik, hol meg szűkül. Ennek megoldása az elliptikus lejátszótű, amely oldalirányban előírt szélességű, de a lejátszás irányában keskeny (felülről nézve a barázda irányára merőlegesen kiszélesedik). A jelenség a lemezvágásnál nem lép fel, mert a vágótű V alakú.A hanglemez tulajdonságainak befolyása a frekvenciaátvitelreMeg kell különböztetnünk a barázda irányába eső haladási sebességet a barázdára merőleges írási sebességtől. Egy normállemez legkülső barázdájának haladási sebessége túllépi az 1 m/s-ot.[7] Keresztirányban, a hangerővel arányos kitérés sebessége a legtöbb szabvány szerint 100 mm/s. Ez a maximális kitérés és a maximális hangerő alapszintje 1000 Hz frekvencián. Ha ezt betartanánk, a mély hangoknál akkora kitérés (amplitúdó) jönne létre, amely nagyobb a barázda szélességénél (50μm), és a lejátszótű átugrana a szomszéd barázdába. Nagyobb hangfrekvenciáknál irreálisan nagyra növekednék az írási gyorsulás, ezért ott is állandó amplitúdójú vágást alkalmaznak.[8]Mint a rezgésekre vonatkozó fizikai ismertekből ismeretes, az amplitúdó és a gyorsulás ellentétes előjelű és függ a körfrekvenciától (a képletekben omega jelzi). Ez magyarázza meg a lemezvágásnál alkalmazott frekvenciamenetet.Legyen az amplitúdó jele r. Ebből a sebesség v = r ω {\displaystyle v=r\omega } {\displaystyle v=r\omega },a tű gyorsulása a = r ω 2 {\displaystyle a=r\omega ^{2}}
>>225630195Я не знаю венгерского, ебалн, лол. Давай либо на языке сверхлюдей, либо на греческом, либо на латыне, ну или на санскрите.
>>225630254Ο δίσκος ή πλάκα γραμμοφώνου, είναι ένα αναλογικό μέσο αποθήκευσης ήχου κατασκευασμένο από βινύλιο.Τα δεδομένα του ήχου είναι αποθηκευμένα πάνω σε μια σπειροειδή αυλάκωση η οποία ξεκινά από την άκρη του δίσκου καταλήγοντας στο κέντρο αυτού. Τα τοιχώματα της αυλάκωσης είναι αναλογικά χαραγμένα σε σχέση με τη συχνότητα και το πλάτος κύματος του ήχου.Μεγέθη διαφορετικών τύπων δίσκωνΓια την αναπαραγωγή τοποθετείται ακίδα (βελόνα) στην αυλάκωση και περιστρέφεται ο δίσκος. Η μετατροπή των ιχνών σε ήχο μπορεί να γίνει απλά μηχανικά μέσω μεμβράνης και χωνιού, ή - όπως γίνεται σήμερα - με ηλεκτρικά και ηλεκτρονικά μέσα. Το είδος του δίσκου χαρακτηρίζεται κυρίως από το μέγεθός (12, 10, 7 ιντσών) και την ταχύτητα περιστροφής του σε 33 στροφών, 45 στροφών ή 78 στροφών ανά λεπτό (rpm).Ο δίσκος ήταν το κύριο μέσο μουσικής καταγραφής και αναπαραγωγής κατά τη διάρκεια του 20ού αιώνα. Αντικατέστησε τον φωνογραφικό κύλινδρο στη δεκαετία του 1920, ενώ από την δεκαετία του 1990 η χρήση του περιορίστηκε, λόγω της μεταστροφής της αγοράς στους ψηφιακούς δίσκους (CD).
>>225630389И хули так мало? Но похуй, в любом случае я это говн очитать даже не собираюсь, потому что там много предложений.
>>225630449Phonodiscus[1] vel discus sonans/musicus[1] est discus rotundus et usitate niger, in quo sonus analoge servatus est, agi potest discophonorum grammophonorumque.Acus diamantea per cursum phonodisci usque ad centrum vehitur, cum 33 1/3 vel 45 conversionibus una minuta torqueatur. Olim ex lacca in tabulis confecti sunt, sed hodie ex polyvenylchloride commodo conficiuntur.Hodierne, a discis compactis phonodisci successi sunt, sed in musica hiphop Phonodisci adhuc medium normalum sunt.Nexus interni
Ну смотри ебана. На пластинке нарезаны канавки. У этих канавок разный профиль. По канавкам елозит игла, вторым концом закрепленная на звукоснимателе. В зависимости от профиля канавки игла перемещается и создаёт ток в звукоснимателе, он усиливается и воспроизводится
>>225630481>Phonodiscus[1] vel discus sonans/musicus[1] est discus rotundus et usitate niger, in quo sonus analoge servatus est, agi potest discophonorum grammophonorumque.>Да блять иди нахуй уже.
>>225630179С матрицы. Матрица медная. К ней под температурой прижимаю виниловый диск специальным прессом и держат несколько десятков секунд. На матрице все дорожки не углублены, а наоборот выпуклые. Т. е., медная матрица - это как бы негатив пластинки.А, в свою очередь, основой для матрицы является мастер-диск из мягкого материала, на который запись идёт с помощью специального резака (типа станка с ЧПУ) непосредственно с ленты прямо в студии. Но мастер-диск может быть и из твёрдых материалов. Металлическая матрица на мягком диске наращивается электролитическим способом. Затем матрица отделяется от мягкого диска и идёт штамповать винилы.
>>225630664आविष्कार एवं विकाससर्वप्रथम लियन स्काट (Leon Scott) ने सन् 1857 में एक ऐसे यंत्र, फोनाटोग्राफ, का आविष्कार किया जिसके द्वारा ध्वनि का अभिलेखन किया जा सकता था। फोनाटोग्राफ में एक झिल्ली थी, जिससे एक बहुत नाजुक उत्तालोक (lever) संलग्न था। झिल्ली एक परवलीय कीप (parabolic funnel) के पतले सिरे पर तनी होती थी। उत्तोलक की नोक एक ऐसे बेलन पर लाई जाती थी जिसपर एक कागज लिपटा होता था और कागज पर कालिख पुती होती थी। बेलन एक बहुत सूक्ष्म पेंच से लगा होता था, जो बेलन के घूमने पर क्षैतिज दिशा में चलता था। जब झिल्ली पर ध्वनि पड़ती थी और बेलन घुमाया जाता था तब चिन्हक कागज के काले पृष्ठ पर एक सर्पिल रेखा बन जाती थी। इस प्रकार ध्वनि का अभिलेखन कर लिया जाता था।अभिलिखित ध्वनि का प्रथम वास्तविक पुनरुत्पादन टी.ए. एडिसन द्वारा सन् 1876 में संभव हो सका। ऐडिसन ने अपने यंत्र को फोनोग्राफ नाम दिया। इसमें एक पीतल का बेलन था, जिसपर सर्पिल रेखा बनाई जाती थी। बेलन से एक क्षैतिज पेंच लगा होता था। लगभग 2 इंच व्यासवाले पीतल के एक छोटे से बेलन के मुँह पर पार्चमेंट की एक झिल्ली तानी जाती थी। झिल्ली के केंद्र से एक इस्पात की सूई संलग्न होती थी जिसकी नोक छेनीदार होती थी। सूई की नोक के पास इस्पात की एक कठोर कमानी लगाई जाती थी। कमानी का दूसरा सिरा पीतल के बेलन से जुड़ा होता था। अभिलेखी बड़े बेलन पर इस प्रकार रखा जाता था कि बेलन के घूमने पर सूई की पतली धार सर्पिल खाँच (ग्रूव) के बीच में चले। बेलन पर टिन की पन्नी की एक परत होती थ। जब छोटे बेलन में ध्वनि का प्रवेश कराकर झिल्ली को कंपायमान किया जाता था तब दोलनों के दबाबों की विभिन्नता के कारण खाँच के तल में पन्नी पर चिन्हक द्वारा विभिन्न गहराइयों की खुदाई हो जाती थी। यह खुदाई ध्वनि तरंगों के अनुरूप होती थी।एडिसन और उसका आरम्भिक फोनोग्राफध्वनि के पुनरुत्पादन के लिये खाँच पर एक दूसरा चिन्हक रखा जाता था। चिन्हक खुदाई का अनुसरण करता हुआ क्रम से ऊपर या नीचे जाता था और इस तरह वह झिल्ली को, जिस प्रकार वह अभिलेखन के समय कंपित की गई थी उसी प्रकार, कंपित होने के लिये बाध्य करता था। झिल्ली के कंपन वायु को कंपित करते थे और इस प्रकार पूर्वध्वनि का पुनरुत्पादन होता था।आगे चलकर इसमें बहुत से सुधार किए गए। एडिसन के मोम के बेलनवाले फोनोग्राफ ओर ग्रैहम बेल तथा सी.एस. टेंटर के ग्रामोफोन में रिकार्ड पर ऊपर नीचे खुदाई करके नहीं, वरन् कटाई करके, ध्वनि अभिलेखन किया गया। ध्वनि पुनरुत्पादन विद्युत्-जमाव-प्रक्रिया द्वारा किया गया। फोनोग्राफ की तरह बेलनाकार रिकार्डों का उपयोग करनेवाली मशीनें बहुत दिनों तक जनप्रिय नहीं, परंतु इनमें बहुत सी त्रुटियाँ थीं। इन त्रुटियों में से कुछ को दूरकर एमाइल बर्लिनर (Emile Berliner) ने सन् 1887 में एक यंत्र बनाया, जिसे ग्रामोफोन नाम दिया।उसके पेटेंट विवरण के प्रथम रेखाचित्र में एक बेलनाकार रिकार्ड था, जो काजल से पुते एक कागज के रूप में था। यह कागज एक ढोल पर लिपटा था। काटनेवाली सूई क्षैतिज दिशा में चलती थी और काजल को हटाकर एक सर्पिल रेखा बनाती थी। पुनरुत्पादन के लिये उसने रिकार्ड की नकल यांत्रिक ढंग से, खुदाई या कटाई कर प्रतिरोधी पदार्थ पर की। उसने ताँबा, निकल या अन्य किसी धातु का स्थायी रिकार्ड बनाया, जिसपर सर्पिल गहरी रेखा थी। अभिलिखित ध्वनि को उत्पन्न करने के लिये रिकार्ड एक ड्रम पर लपेटा जाता था और सूई की नोक खाँच में रखी जाती थी तथा ड्रम को घुमाया जाता था।बीसवीं शताब्दी के उत्तरार्ध का ग्रामोफोनबर्लिनर के दूसरे और संशोधित ग्रामोफोन में रिकार्ड के लिये एक चौरस पट्टिका का उपयोग किया गया। काँच की एक पट्टिका पर स्याही, या रंग की एक परत जमा देते थे। उसपर सूई किनारे से केंद्र की ओर, या केंद्र से किनारे की ओर, सर्पिल रेखा बनाती थी। एक मेज पर रिकार्ड पट्टिका को रखकर मेज को किसी उपयुक्त प्रकार से घुमाया जाता था। पट्टिका पर एक ऐसे पदार्थ की परत जमाई जाती थी जो सूई की गति का बहुत कम प्रतिरोध करता था और अम्लों से प्रभावित नहीं होता था। बेंज़ीन में घुले हुए मधुमक्खी के मोम को उसने उपयुक्त पाया। जब सूई से रिकार्ड पर खाँच बन जाती थी ओर उसके तल पर ठोस खुला रह जाता था, तब अम्ल डालकर खुदाई की जाती थी और स्थायी रिकार्ड बना लिया जाता था। कड़े रबर या अन्य पदार्थों की पट्टिकाओं को दबाकर रिकार्ड की प्रतिलिपियाँ प्राप्त की जाती थीं। पट्टिकानुमा रिकार्डों का निर्माण सन् 1897 में जाकर कहीं व्यापारिक दृष्टि से सफल हो सका।
>>225630793Ты еблан? Я тебя не прошу мне переводить, и это не санскрит(язык арийцев белых), а язык чурок(индийцев).
>>225630945VorgeschichteEdison am Phonographen, Illustration, um 1889Im März 1857 meldete der Franzose Édouard-Léon Scott de Martinville den Phonautograph als Patent (Nummer 17,897/31,470) an. Ihm gelang es 1860, das französische Kinderlied Au clair de la lune mit Hilfe eines großen Trichters einzufangen und mit einer Membran, die die Schwingungen auf eine Schweineborste übertrug, auf eine rußgeschwärzte Walze zu kratzen. Das machte die Schwingung sichtbar, allerdings war es dabei noch nicht möglich, den aufgezeichneten Schall auch wiederzugeben. Das schaffte erst die 1877 von John Kruesi gebaute Erfindung des Amerikaners Thomas Alva Edison, der mit dem ebenfalls patentierten Phonographen weltberühmt wurde. Auch dessen erste Aufzeichnung war ein Kinderlied (Mary had a little lamb…). Die Töne wurden zunächst in eine Zinnfolie geritzt, später auf einer Phonographenwalze mit wendelförmiger Tonspur in Höhenschrift gespeichert, wobei das Prinzip der Amplitudenauslenkung auch hier unmittelbar akustisch (Membran/Trichter) genutzt wurde. Wichtige theoretische Grundlagen entwickelte auch der Franzose Charles Cros, der seine Arbeiten ebenfalls im Jahr 1877 bei der Naturwissenschaftlichen Akademie in Paris einreichte.Vom Wachszylinder zur SchallplatteBereits im Jahre 1880 machte der US-amerikanische Physiker Charles Sumner Tainter (Columbia Graphophone Company) die Entdeckung, dass viele technische Nachteile der Edisonischen Walzen (umständliche Handhabung und aufwändige Vervielfältigung) beseitigt werden könnten, wenn man die Tonspur spiralförmig in die Oberfläche einer flachen, runden Scheibe eingraviert. Tainter entwickelte den Prototyp eines entsprechenden Aufnahmeapparates und stellte einige bespielte Wachsplatten her, gab die Versuche aber infolge technischer Probleme nach kurzer Zeit wieder auf. Tainters Wachsplatten befinden sich heute im Smithsonian Institute in Washington. Sie gelten als die ersten Schallplatten der Welt.Emil BerlinerUnabhängig von Tainter, der seine Ideen nicht publiziert hatte, gelangte im Jahre 1887 der deutsch-amerikanische Erfinder und Industrielle Emil Berliner bei seinen Versuchen mit dem Edison-Phonographen zu einem ähnlichen Verbesserungskonzept. Er hatte sich mehrere Jahre lang mit dem Edison-Phonographen befasst und früher als Edison erkannt, dass die Zukunft der Tonaufzeichnung in erster Linie im Unterhaltungsbereich lag. Als Geschäftsmann sah auch er in der umständlichen – und damit teuren – Vervielfältigung der Walzen den entscheidenden Schwachpunkt des Phonographen und verwendete seine Zeit und Mühe vorrangig auf die Lösung dieses Problems.Berliner gelang 1887 der entscheidende Durchbruch. Er konstruierte ein Gerät, das die Schallwellen nicht wie bei Edisons Höhenschrift-Phonographen in vertikaler, durch Auf-und-ab-Bewegung des Schneidstichels entstehender Modulation speicherte, sondern die Rille horizontal auslenkte; die mechanischen Schwingungen ließ er eine Stahlnadel schneckenförmig in eine dick mit Ruß überzogene Glasplatte einritzen. Nach chemischer Härtung des Rußes war er in der Lage, auf galvanoplastischem Wege ein Zink-Positiv und von diesem ein Negativ der Platte anzufertigen, das als Stempel zur Pressung beliebig vieler Positive genutzt werden konnte – die Schallplatte war erfunden. Am 4. Mai 1887 wurde Berliner für seine Idee das US-Patent No. 372,786 erteilt.Die älteste bis heute erhaltene Berliner-Schallplatte ist ein am 25. Oktober 1887 von Berliner selbst angefertigtes Zink-Positiv. Der Öffentlichkeit wurde das neue Aufzeichnungsverfahren erstmals in einem Bericht der Zeitschrift Electrical World vom 12. November des gleichen Jahres vorgestellt; die frühesten zu Demonstrationszwecken angefertigten Zinkplatten hatten einen Durchmesser von 28 cm und bei etwa 30 min−1 eine Spieldauer von vier Minuten.In den folgenden Monaten entwickelte Berliner in Zusammenarbeit mit dem Techniker Werner Suess sein Verfahren weiter, indem er das rußbeschichtete Glas durch eine mit Wachs überzogene Zink- oder Kupferplatte ersetzte. Nach der Gravur der Schallrille in die Wachsschicht wurde die Platte einem Säurebad ausgesetzt, das die noch mit Wachs bedeckten Teile der Platte nicht angriff, die freigelegten Rillen aber in das Metall einätzte, sodass nach Entfernung des Wachses eine haltbare metallene Urplatte entstand, die zur Herstellung der Pressmatrizen verwendet werden konnte. Am 16. Mai 1888 präsentierte Berliner ein erstes funktionsfähiges Gerät den Wissenschaftlern des Franklin Institute in Philadelphia. Der zeittypischen Vorliebe für Gräzismen folgend nannte er es Grammophon (sinngemäß: „geschriebener Laut“).Im August 1888 begann er erstmals, die eigentlich von Anfang an vorgesehene Vervielfältigung seiner Zinkplatten durch Pressen der Negative in weiches Material zu erproben. Zunächst verwendete er als Pressmasse Zelluloid, das er unmittelbar vom Erfinder dieses Werkstoffs, John W. Hyatt, bezog und das sich bald als technisch ungeeignet erwies. Von diesen als Hyatt Disks bekannten ersten experimentellen Zelluloidplatten sind nur sehr wenige Exemplare erhalten geblieben.Im Juli 1889 kam Berliner aufgrund materialkundlicher Versuche zu dem Schluss, dass vulkanisiertes Hartgummi als Pressmaterial die günstigsten Eigenschaften aufweise, und erachtete seine Erfindung für ausgereift genug, um den Beginn der Serienproduktion einzuleiten.Erste SerienfertigungGrammophon Victor V der Victor Talking Machine Co., ca. 1907Emil Berliner ging auf Investorensuche, stieß aber bei der US-amerikanischen Industrie auf wenig Resonanz. Daher reiste er im August 1889 nach Deutschland, um das Grammophon potentiellen Interessenten vorzuführen. Am 26. November 1889 demonstrierte er das Gerät den staunenden Experten der Berliner Elektrotechnischen Gesellschaft, die ihn sofort als Mitglied aufnahm.Von diesem Erfolg ermutigt entschloss er sich Ende 1889, die Serienfertigung der Platten zunächst auf eigene Rechnung in die Wege zu leiten. Die renommierte Spielwarenfabrik Kämmer & Reinhardt (andere Quellen: „Kämmerer & Reinhardt“) in Waltershausen (Thüringen) fertigte für ihn – vermutlich ab Juli 1890 – sehr einfache Grammophone mit Handkurbelantrieb und entwickelte auch eine sprechende Puppe mit Miniatur-Grammophon im Rumpf. Die passenden Platten wurden bei zwei deutschen Firmen in Auftrag gegeben. Einer der beiden Hersteller war die Rheinische Gummi- und Celluloidfabrik (später Schildkröt) in Mannheim. Ein weiterer Hersteller war die Grammophon-Fabrik Kämmer & Co, Firmenkürzel „G-F-K-C“. Hergestellt wurden Platten mit 8-cm-Durchmesser für die Sprechpuppe und 12,5-cm-Durchmesser für das Grammophon; zumindest teilweise kamen dabei wohl in den USA entstandene Matrizen zur Verwendung. Die Pressungen waren in Gummi-, Zelluloid- und Zink-Ausführung erhältlich, wobei nicht bekannt ist, inwieweit Zelluloid und Gummi zueinander in zeitlicher Abfolge standen; die Zinkplatten wurden offenbar gegen Aufpreis verkauft.Diese ersten Serienschallplatten der Welt waren von so minderwertiger Klangqualität, dass Zettel mit dem vollständigen Text der jeweiligen Aufnahme auf die Plattenrückseite geklebt wurden, damit der Käufer den Inhalt der Platte nachvollziehen konnte. Insgesamt wurden 1889/1890 in Deutschland etwa 25.000 Platten gepresst, von denen heute weltweit nur noch sehr wenige Exemplare bekannt sind. Die einzige erhaltene Berliner-Sprechpuppe befindet sich im Heimatmuseum Schloss Tenneberg in Waltershausen. Kurzzeitig wurden die deutschen Berliner-Produkte auch nach England exportiert; das Geschäft mit dem unausgereiften System erwies sich aber als wenig lukrativ, weshalb Berliner 1891 die Fertigung einstellen ließ und in die USA zurückkehrte.Am 23. April 1889 gründete er die American Gramophone Co., die die Verwertung seiner Erfindung übernehmen sollte, aber nach kurzer Zeit zusammenbrach. Die folgenden zwei Jahre verbrachte Berliner damit, das Grammophon technisch zu verbessern. Er ließ von einem New Yorker Uhrmacher einen Federantrieb entwickeln, der sich allerdings als nicht praxistauglich erwies, und engagierte einen Techniker namens Edward L. Wilson, der für ihn ein Grammophon mit Münzmechanik konstruierte.Erst im April 1893 wagte Berliner zusammen mit den Brüdern Fred und Will Gaisberg, die zuvor schon bei der Columbia Records tätig gewesen waren, eine neue Firmengründung. Es entstand die United States Gramophone Company mit Sitz in Washington (1205 G Street NW), die die Erfindung kommerziell verwerten sollte und an die er seine Patente abtreten musste. Die Firma produzierte einige wenige Grammophone und Schallplatten aus Vulcanite beziehungsweise Hartgummi, geriet allerdings bald in finanzielle Schwierigkeiten.Im Jahr 1895 gelang es Berliner, eine Gruppe von Investoren aus Philadelphia für seine Erfindung zu begeistern. Es kam zur Gründung der Berliner Gramophone Company, deren Anteile allerdings nur zum kleineren Teil Berliner selbst gehörten. Die United States Gramophone Co. bestand allerdings parallel dazu als Inhaberin der Patente weiter. Das neue Unternehmen eröffnete in Baltimore (109 North Charles Street) eine Fabrik nebst Showroom und begann mit der Fertigung von Geräten und Tonträgern.Der Durchmesser der Platten wurde 1894 auf zehn Zoll (25,4 cm) festgelegt. Bis zum Herbst 1894 verließen etwa 1000 Grammophone und 25.000 Platten die Fabrik. Berliner veröffentlichte die erste gedruckte Bestellliste der verfügbaren Aufnahmen. Das Unternehmen bot neben den handbetriebenen Grammophonen auch zwei Luxusmodelle mit Elektromotoren an. 1895 änderte man den Plattendurchmesser auf 17,5 cm (6,9″); im selben Jahr erhielt Berliner nach langen juristischen Auseinandersetzungen jenes US-Patent für sein Horizontalschrift-Aufnahmeverfahren, dessen Existenz später die jahrzehntelange monopolartige Position der Victor Talking Machine Company (später Teil von RCA) auf dem nordamerikanischen Plattenmarkt begründen sollte.
>>225630792Звук это колебания, чем выше частота колебаний, тем выше звук. При этом одна волна - звук одной частоты, звучит неестественно(субъективно), такие звуки выдаёт тонгенератор. Игла сталкивается с многочисленными неровностями канавки и колеблется. Множество простых колебаний звучат вместе, тоны, гармоники и микротона сливаются в ноты твоим мозгом. Получается музда.
>>225629187 (OP)>почему бы инфа не могла записываться сама на сахарные кристалы?Очевидно же, что там информация совсем иного рода, не материальная, как на дисках и пластинках, до такой информации наукоблядям еще очень долго доходить(скорее всего не дойдут никогда)
